Párhuzam

A macskán megint kijött a szokásos éves allergiája, amikor egy bizonyos helyen vakarja magát, a szőre eltűnik és kisebesedik. Most éppen a szeme felett. Kapott injekciót az orvostól, de nem hagyta abba a seb vakarását, ezért gyorsan készítettem neki egy home made macskazoknit a hátsó mancsaira. Így legalább nem a körmeivel bántja a kényes részt. Persze nem tetszett neki, folyamatosan nyavalygott, amikor feltettem a lábára (=hátsó mancsok :)), és utána is megvető pillantásokkal méregetett. Nem értette miért kell neki , ártatlan kis lénynek így szenvednie, amikor ő nem csinált semmi rosszat.
A zoknifelhúzás közben, amikor a macska karattyolt az ölemben, szerintem macskanyelven szidalmazott, bevillant a párhuzam: az emberek is pontosan ilyenek. Huzamos ideig csinálják a hülyeségeiket, legyen az alkohol, cigi, sportnélküli életmód, rossz táplálkozás, a problémák szőnyeg alá seprése, folyamatos hazugság önmaguknak, stb.. Majd jön a ,,megérdemelt" következmény, ami egyébként figyelmeztetés, sőt a javunkat szolgálja, erre mit csinál az ember? Csak értetlenül áll az események előtt, minden és mindneki mást hibáztat önmaga helyett. Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor nagyon nehéz megérteni a miérteket, de én hiszek abban, hogy valahol ott bújkálnak az események sodrásában. Csak meg kell találni, és abba kell hagyni a nyávogást. A macskazokni pedig majd lekerül pár nap múlva, és ha az illető tanult az esetből, akkor nem kerül fel újra. Csak rajta múlik.

A terv

Öröm és boldogság. Na jó, nem, de megkönnyebbülés az volt. A körülmények sem a boldogsághormonoknak kedveztek akkor, amikor sziklaszilárdan megerősödött bennem az elhatározás, hogy mit is szeretnék a továbbiakban, milyen irányba hajtom életem malmát. Ötletem ezer volt és van, én vagyok maga a kreatív ötletgyár, G. már csak legyint, amikor én izgatottan elé állok, hogy VAN EGY ÖTLETEM!. Mivel szomorú, de igaz: megvalósításban annál rosszabb vagyok.
Tehát megért bennem, hogy szeretnék továbbtanulni. Közgazdász vagyok, vagyis van papírom róla, de annyira nem érzem magam annak, egyre távolabb kerül tőlem, hogy mindig vonakodva válaszolok, amikor megkérdezik, mert nem érzem magam KÖZGAZDÁSZNAK. Az utóbbi két és fél év egyik gyümölcse, hogy egyre jobban megismertem magam, rájöttem, hogy mi az én utam. Ebből jön az elhatározás, hogy ismét tanulni fogok, teljesen más területen: coaching és pszichológia.

Neki is rugaszkodtam, hogy asszongya munkakeresés, továbbtanulás, francia tanulás, 20km felkészülés..Majd gyorsan rájöttem, hogy nem ülhetek meg két lovat egy seggel. Ezért első lépésként egy stabil és jól fizető munkát kell találnom. Ehhez felfrissítettük az önéletrajzomat, G. kicsit átvariálta, és be kell vallanom, hogy sokkal pofásabb lett. Ezen kívül szerintem beiratkozok egy intenzív francia tanfolyamra minél hamarabb. A sport, a 20km-re készülés továbbra is marad. A tanfolyamkeresés/tanulás témát pedig előveszem, amikor itt lesz az ideje. Nem kell rohannom és mindent azonnal megvalósítanom. Türelem.


Ezt a bejegyzést pár napja kezdtem el írni, de akkor nem volt időm befejezni. Ma amikor a végét megírtam tudom, hogy az élet ismét közbeszólt, ezért mondhatni, hogy ,,újratervezééés". De erről majd később.

Be positive

Mint korábban utaltam rá, találtam munkát. Van munkám. Vagyis volt munkám. Ismét nincs. Várjatok, kifejtem, nem kell aggódni. 

Tehát az úgy volt, hogy egy március végi napon nagyon elkeseredtem, amikor jött a negatív válasz egy ideiglenes munkára: ,, Pozitív volt az interjú, de egy olyan embert vettek fel, aki anyanyelvi angolt beszél." Nyilván, itt Brüsszelben akad, mint hal a tengerben. Úgyis lesz mindig valaki, aki anyanyelvi szinten beszéli az angolt, vagy a németet, vagy az olaszt, vagy a spanyolt. A helyiek pedig születési privilégiumként kétnyelvűek. Én pedig a saját anyanyelvemet imádhatom, lehetek büszke szépségére, különlegességére, de igazából rohadt nagy szívás. 

Tehát (másodszor) dühömben önéletrajzokkal a kezemben elindultam a belvárosba. Sétálgattam, osztogattam a CV-t, majd gondoltam elmegyek még egy sült krumplira a térre. Itt találtam egy boltot, bio bolt, tágas, kétszintes, ahova a krumplival a kezemben bevágtatok és vicces szituációba keveredve odaadom a papíros életem (értsd: CV). Én azt gondolom, hogy kell az erős, pozitív benyomás, így ha valahol megnevettetem az embereket, akkor emlékezni fognak rám, máris előnnyel indulok, mint a 100 másik. Nem mintha visszahívtak volna, de nem bíztam a véletlenre, visszamentem pár nappal később, lebeszéltem az interjút, majd  felvetettem magam. :)
Nagyon boldog voltam mindaddig, amíg nem tudtam a feltételeket. Heti szerződés, olyan alacsony fizetés, hogy annyit kaptam a munkával, mint a szociális támogatással, amikor nem dolgoztam. Mégis miért fogadtam el? Mert láttam benne fantáziát, és elegem volt az otthon lebzselésből, engem a munkanélküliség hihetetlenül demotivál, nem az a fajta vagyok, aki élvezi, hogy szociális támogatáson éldegélhet (megjegyzsem, hogy nem is rosszul). Illetve bíztam abban, hogy egy hónap múlva újra leülünk és áttrágyaljuk (ezt nem javítom, maradjon csak így ez a szép freudi elszólás - áttárgyaljuk akart lenni) a feltételeket.

Valami ilyesmi történt vasárnap, amikor a főnök leült velem és elmondta, hogy látják, hogy keményen dolgozok és szuper, de nekik probléma, hogy időközben találtam egy másik állást (ezerszer elmondtam már neki, hogy ez már korábban is megvolt, és az interjún is mondtam, hogy rugalmas vagyok a munkaórák tekintetében, egyetlen dolog van, hogy heti egyszer este dolgozok egy bárban. Nem ment át neki, de ugye a valóságot mindenki másképp látja és értelmezi), így nem tudok akkor dolgozni amikor ők szeretnék. Történt ugyanis, hogy a havi beosztásban változtatniuk kellett pár dolgon, mert nem tudtam aznap dolgozni az előző okból kifolyólag. Illetve szerintük a franciám nincsen olyan szinten, amit ők elvárnak, és ez megakadályoz abban, hogy azt a munkát végezzem, amire ők felvettek. Tehát nem csak a kétkezi fizikai munkát, hanem az annál sokkal szofisztikáltabb kasszakezelés, tanácsadás, stb. Itt megint előjön a valóság másképpen való értelmezése, mert én úgy látom, hogy ők erre esélyt sem adtak, illetve energiát sem fektettek abba, hogy elmagyarázzák a dolgokat. számomra nyilvánvaló, hogy nem akarnak belém energiát fektetni, semmi gond, de gy profitálni sem fognak ,,belőlem". Ez ilyen egyszerűen működik. A probléma csak az, hogy azzal a feltételekkel, amit ők kínálnak nem fogják megtalálni, akit ők keresnek.

Összegezzünk. 

Szomorú vagyok, mert egy: megint szorul a hurok és munkát kell találnom. Kettő: nem tudtam én felmondani és már másik munkát találva eljönni onnan (nyilván az egom szomorkodik). Ennyi. Esküszöm itt ültem, gondokoztam és nem jutott más eszembe.
Örülök, mert egy: nem kell bemennem oda többet. Nem szerettem na. Minden egyes nap a belsőm ordítozott, hogy te ennél sokkal több vagy, hagyd az egészet a francba, menj innen. Majd az eszem jól leteremtette, hogy akkor sikítozzon, ha lesz másik lehetőség. A főnök házaspár, tejóég. A férfira nicns jobb kifejezésem, mint: pain in the ass. Üzletembernek biztos szuper, mert szerintem még szarás közben is a pénzen agyal, de mint ember.....Inkább hagyjuk. Értem én őket, mert van az a rossz tulajdonságom, hogy probálom megérteni az embereket, a mozgatórugóikat, hogy mit miért csinálnak. Nekik az a bolt a sajátjuk, a ,,gyerekük", szerintem jelenleg az életük. Értem, hogy fontos nekik. De amíg nem fogják fel, hogy másnak ez egy munkahely, és nincs benne semmi érzelmi töltet, és nem próbálják meg vonzóvá tenni, hanem csak elvárnak és parancsolgatnak, addig tényleg csak ők ketten fogják a hátukon vinni az egészet. Nem lesznek olyan beosztottjaik, akik lelkesen segíteni akarnak és érdekeltek a sikerben. Addig csak rabszolgáik lesznek.  Szóval én tényleg örülök, hogy nem kell már oda többet mennem. Ebből is tanultam, hozzásegített ahhoz, hogy végérvényesen megemésszem a Karen Millen-es sztorit, hogy megbocsássak az akkori főnökömnek és tisztábban lássam, mit hogyan kellett volna csinálnom. Közvetve hozzájuttatott egy könyvhöz. Megint csak okosabb és erősebb lettem. 

Az pedig jólesett, hogy a két kolleganőm, akikkel igazából nem is nagyon ismerjük egymást, nem is töltöttünk el sok időt, mégis láttam az arcukon a döbbenetet, egyikük a sírás határán volt, én vigasztaltam, hogy nincs probléma, senki nem halt meg.

A poszt címe pedig azért lett Be positive, mert ez a neve a boltnak. Bár szerinem a Be rich sokkal találóbb lenne. :)

Nincsenek szavak

Nem múlik el nap tragédia nélkül. Tudom. Nagy a világ és nagy a szenvedés. Tudom. Rengetegen élnek nyomorban, kilátástalanságban, terrorban. Tudom. Emberek halnak erőszakos halált. Tudom.
Ritkán nézek híreket. Zavar a sok rossz, hogy nem tudok tenni ellene. Befogadni pedig nem akarom, mert csak engem is megmérgez. Elfordítom a fejem? Lehet.
Annyit tudok tenni, hogy én személy szerint a kis mikrokörnyezetemben megpróbálok ember maradni, gyűlölet és harag nélkül élni, sokat mosolyogni, mindenkivel kedves és udvarias lenni. Vagy leglább nem megbántani. Hosszú távon pedig talán olyan szakmát találni, amivel közvetlenül is segíthetek.

Tegnap este döbbenten ültem a TV előtt. Éppen sorozatot néztünk, amikor egypillanatra bekapcsoltuk a híreket, melyek a bostoni robbantásokról szóltak. Valaki, valakik bombát helyeztek el a maraton céljában. Hülyeség szenvedés vagy terror esetében határokról beszélni, de ez most a nem létező határvonalon is túlmegy. Erre nem találok magyarázatot, csak dühös vagyok és sírnék. A régi időkben a nagy háborúkat is felfüggesztették az olimpia idejére. 

Hihetetlenül szomorú vagyok. Nem értem. Csak az a mondat motoszkál bennem, hogy beteg világ, de erre mindig eszembe jut az alábbi idézet:

"A világ szép és különös. Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik és rontják a világot, amennyire adottságaikból kitelik. De egészen elrontani nem tudták mégsem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.

Miért nem? Mert a Világ anyja a Természet, s a természetben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis nő csupán, mely véresre sebez Téged, s elcsúfítja a világot." - /Wass Albert/

Merre halad(?) a világ.....nem tudom.

kép innen

Április 11.

Ma, a magyar költészet napján nagyon hiányoznak az otthon maradt verseskönyveim. Korábban nem is éreztem, hogy mennyit jelentenek nekem.

Már az óvodában sem volt problémám a szerepléssel, verseket is hamar tanultam. Emlékszem egy pillanatra, nyolc éves lehettem, fekszem az ágyon Petőfit olvasva, vagy amikor a Kis gyufaárus lányt mondtam fel az ágyon állva anyának. Középiskolában gyakran jártam szavalóversenyre, kedvencem a József Attila: Kései sirató-ja volt. Helyezést az iskolánkon kívül nem nagyon értem el, mindig megkaptam, hogy szép-szép, de én még nem érthetem miről szól, nem élhetem át. Visszagondolva igazuk van, de nem értem, hogy akkor a tanáraim ezt nem látták.
Szerettem Petőfit, Adyt, József Attilát, Aranyt, Pilinszkyt, Radnótit....hiányoznak picit. Mondjuk nem a magyar órák, mert sajnos azok ritkán közvetítik a lényeget. Nincs nagyobb baromság, mint megtanulni az irodalom könyv alapján, hogy mit is akart ott mondani a költő.
Szerintem a vers nem erről szól.
Ha irodalom tanár lennék minden egyes költőt megpróbálnék úgy bemutatni, mintha a szomszéd srácról beszélnék. Megpróbálnám megfogni a lényegét és közel vinni őt a diákokhoz. Ismerjék a jellemrajzát, mintha a barátjuk lenne. A versek előtt pedig megpróbálnám belevinni őket az adott hangulatba, érzésbe, korba. Érezzék, éljék át, mondják el ők hogy látják, nekik mit mond az adott vers. 

De szép is lenne......

Dinamikus majdnem harmincas

Ma az egyik kollegám - mert már ilyenem is van, elkezdtem dolgozni, de erről majd később - megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Miután közöltem vele, hogy 28, akkor nagyon meglepődött, hogy ő sokkal fiatalabbnak gondolt, mert olyan jó kondiban vagyok, egész nap szaladgálok.
Nem kicsit lepődtem meg ezen. Mondjuk annak jobban örültem volna, ha azt mondja, hogy azért mert fiatalabbnak nézek ki, de azt hiszem ez az idő már elmúlt. Kicsit még siratom magamban, de élvezem. Szeretem a felnőtt önmagam.