Én igazából minidg is szerettem iskolába járni. Nem nagyon emlékszem olyan alkalomra, amikor betegséget szinleltem volna, csak hogy elkerüljem a sulit. Persze volt időszak, amikor nem akarodzott menni, de odáig soha nem jutottam. Nem meglepő, hogy jól éreztem magam, hiszen mindg az ,,élvonalba", a jó tanuló gyerekek közé tartoztam. akiket dicsérnek, akikkel példálóznak. Sikerrel is vettem az akadályokat, még a jónevű főiskolán is szép ösztöndíjat kaptam a havi átlagaim után. Soha nem gondoltam úgy, hogy magolnék, hiszen nem bebifláztam a számomra értehetelne dolgokat, hanem memorizáltam és értettem.
Főiskola után kialakult bennem egy még bizonytalan érzés, hogy köszönöm, nekem elég volt, nekem nem kell több papír, majd akkor tanulok tovább, ha úgy érzem, hogy valóban érdemes, nem pedig azért, hogy begyűjtsek egy újabb oklevelet. Majd szép lassan megfogalmazódott a véleményem a magyar oktatási rendszerről. Körülnéztem, és azt láttam, hogy az én okos, jól teljesítő barátnőim mindegyike ,,szenved" a megfelelési kényszertől. Ki ilyen, ki olyan mértékben, de mindenkiben benne van. Hogy mindenki hamar kapott állást, halad előre a munkaerőpiacon, de senki sem elégedett, vagy boldog azzal, amit heti 40órában csinál. Hiába gondolkozok, de senki nem jut eszembe, akinek a munkája valóban hozzá tenne az életéhez, többé válna általa. Itt pedig nem az anyagiakra és a materiális előnyökre gondolok. Igazából mindenki csinálja tovább azt amit eddig, csak most nem az iskolapadban, hanem esetleg íróasztal mögött: próbál megfelelni, 120%-ot nyújtani és elhitetni magával, hogy ez megéri. Hoppp, eszembe jutott egy barátnőm, aki kivétel. De Ő valóban kivétel, talán ezért is áll olyan közel hozzám :)
A napokban elolvastam Vekerdy Érzelmi biztonság c. könyvét. Nem először találkoztam ezzel a véleménnyel, amit ő képvisel, és amivel én is száz százalékig egyetértek. Hiszen rólem is szól. Felismerem saját múltam benne.
Anyukám mesélte, hogy valahol első, második osztály környékén, az addig érdeklődőd és mindent tudni akaró lányából hirtelen valami elveszett. Amíg az óvodában bejárkáltam a logopédushoz, kikövetelve, hogy foglalkozzanak velem is, így megtanultam olvasni, és nyaggattam anyáékat, hogy tanítsanak meg számolni, összeadni, kivonni, addig az iskolában ez megváltozott. Ahol adva lett volna a sok lehetőség, ahol tanulhattam volna, ott már nem érdekelt. Eltűnt a tudásvágy. Az érdeklődés. Mert ezt teszi a magyar oktatási rendszer a gyerekekkel. Megöli az őszinte, zsigeri érdeklődést. Ha a gyerek alkalmazkodó, mint én is voltam/vagyok, akkor jól fog teljesíteni, mert meg akar felelni a környezetének, az ,,okos" felnőtteknek. Ha kevésbé az, ha rebellis, akkor megkezdődik az ördögi kör, ahol minden és mindenki azt bizonyítja számára, hogy ő nem elég jó, hogy értéktelen. Amit szegény előbb-utóbb el is hisz.
Emlékszem, az első fekete pontomat jól eldugtam az ágynemű tartóba, talán soha nem vallottam be....másodikban az első kettes osztályzatomnál - máig emlékszem, szorzótábla, talán nyolcas - bőgtem az osztályteremben, mint egy szamár. Hogy ezek mekkora traumákat okoztak anno az is mutatja, hogy a mai napig emlékszem rájuk.
Rengeteget tudnék még írni erről, talán fogok is még, ami biztos: a magyar oktatási rendszer egy nagy kaka.
