Arról, hogy mi a normális...

“Nem mértéke az egészségnek, hogy valaki hogyan alkalmazkodik egy beteg társadalom normáihoz.”  

Jiddu Krishnamurti

(egyébként innen loptam)

A megtervezetlen élet

A létezésben nincs tervezés. A megtervezetlen élet határtalan szépséget rejt magában, mert mindig várakozik valami meglepetés a jövőben.

A jövő nem csupán ismétlés lesz; mindig történik valami új, és sosem veheted magától értetődőnek. A biztos emberek nyárspolgári életet élnek. A nyárspolgári élet azt jelenti, hogy felkelsz fél nyolckor, megreggelizel nyolckor, fél kilenckor felszállsz a város felé tartó vonatra, fél hatkor újra otthon vagy, megiszod a teádat, elolvasod az újságot, tévét nézel, megvacsorázol, szeretkezel a pároddal minden szeretet nélkül, és elalszol. Másnap pedig kezdődik elölről. Minden szépen el van rendezve, és nincs semmi meglepetés: a jövő nem lesz más, mint a múlt újra- és újraismétlése. Természetesen nincs félelem. Annyiszor megtetted már ezeket a dolgokat, hogy nagy tapasztalatod van bennük. Újra meg tudod tenni. Az újjal együtt érkezik a félelem, mert sosem tudhatod, vajon képes leszel-e megtenni vagy sem. Mindig először csinálod, ezért mindig remegsz, mindig bizonytalan vagy, hogy sikerülni fog-e vagy sem. De ebben a borzongásban, ebben a kalandban van az élet - vagy mondjunk inkább elevenséget élet helyett, mert az élet is tompa, halott szóvá lett -, az elevenség, az áramlás.

Mit érzett a lány...

,, Néha elég pár óra, vagy pár nap, hogy az ember életét megváltoztassa valaki. Nem számít az idő, sem a tér, nincsenek miértek, nincsenek kérdések és nincsenek válaszok sem, csak van valami. Találkozol valakivel, akinek nem kell semmit mondanod. Pár perc és a vesédbe lát. A gátlások leomlanak, a képmutatás álarca megreped az arcodon. Nincs többé hazugság, csak az őszinteség, csak a csupasz lelked, minden védelem nélkül, és félsz, halálra rémülsz, mit keres valaki pár óra után a szíved közepében. Félsz, hogy vissza fog élni a kiszolgáltatottságoddal. Nem teszi, mert a markodban van, ahogy Te is. A józan ész meg eltűnik. Bármit mond, megteszed. Bármit kérdez, válaszolsz. Kivetkőzöl magadból, és mindent a fonákjáról látsz. Olyasmit teszel, amit el sem hiszel, olyanokat mondasz, amiket utólag sem értesz. Tükröt állít eléd, amiben meglátod magad. Az igazi énedet. A valóságot, amit senki más szemében nem láttál még. Talán azt is tudja, hogy milyen leszel. Még a jövődet is látja benned, te meg meglátod a szemében a saját arcképedet. Boldog vagy és félsz, együtt. Nem tudod mit hozhat a holnap, de nem is érdekel, mert tudod Ő ott lesz melletted, nem vagy benne biztos, de érzed, hiszen olyan mint Te..."

Coelho - Tizenegy perc

,,Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni.
És egyedül érezte magát.
És azt gondolta: ,,Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem.”
A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett.
A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta barátnőinak, akik azt mondták: ,,Neked aztán mindened megvan.” De szép lassan különös átalakuláson ment át: most, hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
a madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. ,,Miért jöttél?”- kérdezte a halált.
,, Hogy újra együtt repülhess a madaraddal.”- felelte a halál. ,, Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele.”