A macska olyan, mintha gyerekünk lenne, mert..

...etetjük, cseréljük a pisis-kakás alomját.

...esténként felkölt amikor rámmászik, ha pedig elalszik mellettem, akkor nem merek megfordulni, vagy ha G. elkezd mozogni ösztönösen próbálom megvédeni attól, hogy ráfeküdjön a macskára. Nem mintha az nem ugrana el, de ezt félálomban nem fogom fel.

...igényli, hogy ölben aludjon, leginkább a délelőtti órákban, de ha ezt akkor nem kapja meg, akkor kegyesen délután is felvehetjük. Ha ez az igény délelőtt kielégült, akkor délután már ne nagyon ölelgessük, emelgessük, mert morci lesz.

...ha nagyon boldog az ölben kényeztetés közben, akkor ezt bő nyállal jutalmazza.

...beszél hozzánk a saját nyelvén és konkrétan hülyének néz, ha nem értjük mit akar. Ha például ki akar menni, akkor megáll az ajtó előtt és hangos nyávogással és merev ajtószuggerálással adja tudtukra a csekély értelmi képeségekkel rendelkező embereknek (lsd: mi), hogy nyissuk ki neki az ajtót. Néha azért ránk sandít, hogy biztosan fogjuk-e az adást.

...ha otthagyunk neki egy játékot, madzagot, akkor azt sem tudja mit csináljon vele, azonban ha egy hasonló izé rólam lóg, akkor azzal simán eljátszik. Ez a hajamra is érvényes.

...nagyon is tisztában van vele, hogy mit nem szabad. Ha mégis előttünk csinálja és rászólunk, akkor visszafelesel. Amúgy meg akkor csinálja ha mi nem vagyunk ott. Nyilván.

...ha vendég jön, azok általában rögtön érdeklődéssel közelítenek felé, esetlegesen gügyögnek is.

Macska egy élet...

Szegény macskánkat tényleg sajnálom, nagyon nehéz élete van. Nagy kihívás lehet eldönteni, hogy éppen hol aludjunk napközben: a babzsákfotelben, a padló meleg részén, ahol a fűtés megy, vagy esetleg az ember-egyedek ágyában. Ha pedig döntésképtelen lennél, vagy csak unod az egyhangúságot, akkor úgy félóránként változtahatod a helyedet. Most ha jól figyeltem éppen a babzsák jön....

Híreket mondunk

Jó reggelt kedves nézőink(olvasóink), híreket mondunk.

A vasárnapi kung-fu eredményeképpen manapság úgy megyek, mint akinek falába van. Sebaj, elmúlik, kung-fut viszont imádtam, fél óra után csak pislogtam, hogy vége a másfél órának (kb. félnek éreztem). Utána beültünk egy igazi házi kuszkuszra és kisimult a világ. Akkor, ott szerettem lenni, szerettem Brüsszelt. Rájöttem, hogy igazából költözhetek én bárhova olyan felkiálltással, hogy ott majd jobb lesz, ez hülyeség. Mert magamban kell rendet rakni és akkor majd rend lesz körülöttem is. Ha továbbállok viszem a káoszt is magammal. Azt hiszem megbékéltem Brüsszellel. Tudom, nem találtam fe la spanyol viaszt, most hatalmas közhelyt írtam le nagy szavakként, de én az a tipikus buta szamár vagyok, aki a saját hibájából tanul. Hiába olvasom a nagy okosságokat és értem az agyacskámmal, élni nem biztos, hogy a szerint is fogok. Kellenek a megvilágosodások, amikor a sejtjeimben érzem a dolgokat.

Köszönöm a kimondott és kimondatlan szurkolásokat a korábban említett állással kapcsolatban, végül tegnap kaptam visszajelzést, hogy nem engem választottak. Én megtettem minden tőlem telhetőt, és igazából az eszemnek nagyon fáj, mert most kellett volna ez az állás, leginkább a további tervek és a pénztárcám miatt, de a szívem nem sajog. Sok-sok érvem volt ellene, miért útálnám én ezt csinálni, de persze meggyőztem magam és szurkoltam mellette. Ez van, az élet most ezt dobta. Én pedig továbblépek a következő kengyelre és nem kezdek el kiborulni. 

Az elmúlt napk eseményei két dologra is rádöbbentettek, vagy inkább két dologban is megerősítettek. Egyrészt mindig ott vagyok, ahol lennem kell. Másrészt egy nagy veszekedés tanulsága: mindig mindnki más jobban bízott, bízik bennem, mint én saját magamban. Ebben az a megdöbbentő, hogy erre már pontosan egy éve rájöttem, de ezek szerint nem sikerült belőle tanulnom. Tehát ez nekem egy nagy feladat. Megtanulni bízni önmagamban. Ez kicsit ellentmondásos lehet, mert akik ismernek tudják, hogy a felszínen ezzel semmi probléma nincs. Persze ők nem látják, amikor a tükör előtt bőgök azt kérdezgetve magamtól, hogy mi a baj velem és miért nem kellek senkinek. (itt most a szakmai oldalt értem senki alatt). Illetve, hogy a környezetem visszejelzései mennyire fontosak, hiába csak legyintek, hogy nem érdekel mások véleménye, igenis bekúszik a bőröm alá és meg akarok felelni. De hogy igazából kinek és minek, azt én magam sem tudom. Szóval üzenem az univerzumnak, ha olvassa a blogomat, hogy köszi, értem a leckét, igyekszem.

Eladó az egész világ. Kicsit zavar, hogy egy hónapon belül kétszer is belebotlottam olyan rendezvénybe, ami csak egy összejövetelnek, vagy önzetlen ingyenes workshop-nak indult, majd a helyszínen kiderül, hogy mindez azért, mert el akarnak adni nekem valamit. Természetesen midnenki pénzből él, nicns ezzel semmi baj, de miért kell ezt álcázni? Miért nem lehet egyenesen vagy legalább frappánsan utalni erre? Nem szeretem ezt. 

Készülök az EPSO vizsgára, amitől azért be vagyok ka*álva, mert ha nem sikerül, az nem tesz túl jót az amúgy is megrendült önbizalmamnak, de kihátrálni már nem fogok. Már csak szereznem kellene valami homeopátiás bogyót internet-függőség ellen. (halld az iróniát plíííz)

Pillanat

Még most is tisztán emlékszem rá, pedig jó három éve történt. Beleégett az elmémbe. 

Kellemes tavaszi idő volt a Balaton parti kalandparkban. A pálya négy részből állt, értelemszerűen egyre nehezedő feladatokkal. Igénybe vette a fizikai állóképességet, kúszni, mászni, kapaszkodni, lendülni kellett a fák között kifeszített kötélpályán. Nálam lábmunkával soha nem volt baj a futásnak köszönhetően, bicepsznek és tricepsznek viszont eléggé híján voltam :)

Már két pályát magam mögött hagytam. Éreztem, hogy elfáradtam az utóbbi másfél óra intenzív ,,edzésének" köszönhetően, de nagyon élveztem.

Álltam a fa törzsénél és nézte ma következő akadályt. Párhuzamosan egymás mellett kötélen lelógó kengyeleken kell átmenni a következő pontig. A távolság jó fél méter az egyes kötelek között, illetve valahogy azt is meg kell oldani, hogy ne gabalyodjanak össze a lábaid. Dupla munka, mert nem lépkedhetsz egyszerűen, mint egy lépcsőn, jobb-bal-jobb-bal, hanem jobb, majd jobb ismét eggyel arrébb, majd bal, jobb eggyel arrébb, bal a jobb helyére, stb. Vagyis minden kengyelbe kétszer kell belelépni. A kötél is hosszú, ha nem vigyázol nagyon kileng. 

Elindultam. Tisztán karmunka volt az egész. Pontosabban felsőtest. Eljutottam a pálya feléig, amikor hihetetlen fáradtság tört rám. Azt éreztem, hogy nem tudok tovább menni, nincsen erőm, a kiborulás hulláma közelített. Két választási lehetőségem volt: feladom, elengedem magam és megvárom, amíg egy segítő összeszed és lerak a biztonságos talajra, vagy összeszedem magam és továbbmegyek. Az utóbbit választottam és megcsináltam. Legyőztem önmagam.

Azóta ha hasonló helyzet előtt állok az élet bármilyen területén, akkor mindig ez a pillanat jut eszembe. És nem adom fel. Soha.

Tervek

Hirtelen kedvem támadt írni magamról, az elmúlt napokról, hetekről. 

Álláskeresés fronton......hát ha nem is annyira szigorúan, ahogy elterveztem, de azért tartom magam a tervhez. Az online jelentkezésnek még mindg semmi értelmét nem látom (értsd: zéró válasz), de nem adom fel. Hogy miért? Mert ez a legkényelmesebb. Így legalább áltathatom magam, hogy teszek valamit az ügy érdekében. Személyesen is szétosztottam néhány önéletrajzot kévázókban, bárokban, szimpatikus boltokban. Hiába volt szinte mindenki pozitív és kaptam jó visszajelzéseket, felhívni még senki nem hívott. Egyedül a cégek személyes megkeresése maradt ki még. Viszont ha így haladunk, akkor ami késik...

Egyetlen esetben voltam interjún, mondjuk akkor rögtön 4körön is. Egy cég levadászta a CV-met a Monster-ről. Ez még mindig folyamatban van, várom az ítéletet. Talán majd írok róla bővebben is ha lezárult. Témához tartozik, hogy megyek márciusban EPSO vizsgára is, hipphipphurrá...

Elkezdtem terveket faragni, például: májusban indulok a 20km-es brüsszeli futáson. Azt még nem tudom, hogy egyedül, vagy csapatban. Az utóbbi esetben 10km könnyen bevállalható, az előbbinél viszont keményen fel kell majd készülnöm a 20km-re. 

Kitaláltam, hogy megcsinálom idén a francia nyelvvizsgát, mégpedig a DELF-et. Én őszre szerettem volna beütemezni, de a vizsgaidőpontok kiírásánál ezt a csúnya emberek nem vették figyelembe, így két választásom van: június vagy december. December baromi messze van, de ha e mellett döntök, akkor biztos megpróbálom a B2-es szintet. Viszont én inkább a június felé húzok, és inkább maradnék a B1-nél. A francia tanárom szerint erős A2 vagyok jelenleg. Én szeretnék hinni neki. :)

Úgy érzem, hogy a legnagyobb teher rajtam az álláskeresés. Ha az megoldódna, akkor nyugodtan tudnék koncentrálni az egyéb céljaimra. Suliba is szeretnék ismét járni, vagy tanfolyamot elvégezni, de ehhez első lépésként munkát kell találnom.

Szurkoljatok, hogy a fent említett munka összejöjjön......

Ez már sok(k)

Pontosan az ilyen hírek miatt (is) hagytam fel a híroldalak, híradók, hírújságok nézegetésével. Amikor pedig néha elém kerül egy-egy szösszenet, valahogy megfájdul a fejem. Az előbb említettől például konkrétan nem tudom, hogy sírjak, vagy kínomban nevessek....

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy majd ha lesz gyerekem és netalántán hazaköltöznénk, nagy valószínűséggel nem állami iskolába fog járni.

És ma megérkezett erre a csodálatos ötletre a zseniális válasz. Én imádom, és igaza van. Ne sírjunk, inkább nevessünk. Link az eredeti lelőhelyhez, de ide is bemásolom:

Kedves Magyar Szülők Országos Egyesülete!

Nagy örömmel fogadtam az erkölcstan órával kapcsolatos magas szakmai színvonalú ajánlásaikat. Eme sötét órán, amikor a liberális oktatáspolitika ármányának köszönhetően az ifjúság erkölcsei romokban hevernek, nagy szükség van a nemzeti-konzervatív érzelmű szülők morális iránymutatására. Hiszen diákjaink hovatovább odáig merészkednek, hogy pártunk és államunk legfelsőbb vezetésének hisztérikus kritizálására ragadtatják magukat az utcán, és még a nemzetbiztonsági szervek zaklatására is fittyet hánynak.

Tarthatatlan az a helyzet is, hogy egyes szülők nem hajlandók nyilvánosan színt vallani iskola és ország előtt abban a kérdésben, hogy vajon melyik vallási felekezethez tartoznak. Csakis a rosszul értelmezett szabadságjogok melletti propaganda kelthette állampolgárainkban azt a hamis érzetet, hogy vallási meggyőződésük a legbensőbb privátszféra részét képezi, s nem a legszélesebb nyilvánosságra tartozó közügy. Különösen üdítő látni, hogy Önök bátran folytatják a nemzeti együttműködés korszakának első köztársasági elnöke által meghonosított hagyományt, és az akadémiai helyesírási szabályok gépies betartása, illetve az alany-állítmány egyeztetése helyett hagyják szabadon előbuzogni a nemzeti ékesszólást honfiúi és honleányi kebelükből!

Ami azonban igazán megnyugvásra ad okot, az erkölcstan tantárgyat tanító pedagógus személyének kiválasztásával kapcsolatos javaslatuk. Bölcs előrelátással jegyzik meg, hogy “az erkölcstan tantárgyat tanító pedagógus csak az lehet, akinek nincsenek káros szenvedélyei, nem dohányzik, nem alkoholizál, aki mentes a szexuális aberrációktól, otthonukban sem néznek sexfilmeket.” Legközelebbi kongresszusukon valószínűleg tisztázásra kerülnek azok a nyugtalanító kérdések is, hogy oktathat-e erkölcstant olyan pedagógus, aki szexfilmeket nem néz ugyan, de éjjel a takarója alatt maszturbál otthonában, és maga elé képzeli az obszcén jeleneteket. Esetleg mi a teendő azokkal a pedagógusokkal, akik álmukban gerjednek fel.

Ezen elméleti kérdések kimerítő tisztázása mellett fontosnak tartanám egy szakbizottság felállítását a rendelkezések betartásának felügyeletével kapcsolatban is. Hiszen vajon nem marad-é írott malaszt csupán ez a szabály, ha a pedagógusok lakását nem szereljük fel a legmodernebb megfigyelő technológiákkal, amelyek képesek riasztani az éber szülőket abban az esetben, ha a pedagógus számítógépén esetleg egy meztelen péniszt, vaginát vagy éppen ánuszt megjelenítő tartalom tűnik fel? Érdemes megfontolni ezenkívül a bőr alá beültethető chip alkalmazását, ami szexuális gerjedelem esetén elektromos impulzussal bünteti a pedagógust. Elvégre gyermekeink jövője forog kockán!

Sajnos még mindig túl sokan vannak azok, akik szerint ifjúságunk erkölcsi nemesedésének zálogát nem az erkölcstan tantárgy bevezetése, hanem az esélyegyenlőségen és korszerű, interaktív pedagógiai módszereken alapuló oktatási rendszer jelenti. Vekerdy Tamás gyermekpszichológus például kijelentette egy interjúban, hogy “az erkölcstanoktatás egy totálisan szakszerűtlen elgondolás”, és nem átallott Goethét idézni annak alátámasztására, hogy az etikai oktatást nem szabad direkt módon megcélozni: “Az ember észreveszi a szándékot, és lehangolódik”. Szilárdnak kell maradnunk az ilyen liberális elhajlókkal szemben, akik holmi gyanús szakirodalmi hivatkozásokkal próbálják megingatni ezeréves hitünket a tekintélyalapú oktatásban. Mert hinnünk kell abban, hogy a világ fekete-fehér, és hogy a diákok éppúgy magukba szívják majd az erkölcsi szabályokat, mint az euklidészi geometria tételeit.

Munkájukhoz ezúton is kívánok sok sikert és kitartást!

Témához kapcsolódó aktualitás. Egyszerűen csak sóhajtozni tudok. És rázom a fejem, hogy  ezt nem hiszem el. Szegény hazám.

Életem része

Sok minden és sok mindenki az életem része, de amiről most írni szeretnék, az a sport. Pontosabban a futás. Többféle sportot kipróbáltam már, főleg a dinamikus vonalat szeretem, amikor az edzés végén remegsz, folyik rólad az izzadság, fekszel a padlón és vigyorogsz. 

Gyerekként karate pár évig, aztán az iskolai tesi órákra korlátozódott a sporttevékenységem. Majd 16éves korom körül kezdtem el ismét aktívan, szabad akaratomból sportolni. Aerobik, kangoo, zumba, a futás pedig valahogy mindig visszatért, megmaradt. 

Nekem a futás maga a meditáció. Feltölt, megnyugtat, nem csak a testemnek, hanem a lelkemnek is jó.

Egyszer indultam csak futóversenyen, még 2009-ben, az Ultrabalatonon. Írtam is róla egy kisebb bejegyzést,  íme, egy kis nosztalgia:

(btw a maratont egyszer még lefutom. Eskü.)

,, Csodálattal olvastam az idei ultrások beszámolóját, és közben én is kedvet kaptam, hogy leírjam az élményeimet.

Ultrabalaton, 2009, 5fős váltó, nagyon kezdő :)

Kezdetek:

 Kb 6 éve futogatok (a futás azért erőskifejezés lenne), elsősorban, vagy inkább csak azért, mert szerintem a futás az egyik legjobb alakformáló sport.....3-4 hónappal ezelőtt egy volt kollegám megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk az Ultrabalatonon...átgondoltam, igent mondtam, és gyorsan befizettem a nevezési díjat, nehogy meggondoljam magam :)

Már egy ideje böki az oldalam a kíváncsiság, hogy milyen is lehet versenyen futni, mire vagyok képes, stb.... Másik vonzó tényező az volt, hogy csapatban futhatok, vagyis inkább tagja vagyok egy csapatnak, így nincs olyan, hogy útközben meggondolom magam, kifogásokkal jövök, mert nem csak rólam van szó, más is számít rám...Nekem kell a noszogatás néha, na, ez van :)

Nevezés után elkezdtem keményebben edzeni, heti 3-4szer futni (ekkor regisztráltam ide is:)), felkerestem pár embert aki tájékozottabb ebben a témában, mint én (bár nálam nem volt nehezebb, abszolút hobbifutó voltam/vagyok?, a legtöbb amit lefutottam kb 6 km volt, és soha nem indultam versenyen, nem is hallottam róluk). A felkészülést most nem részletezem, a lényeg, hogy a legtöbb, amit a felkészülés alatt lefutottam a 3 szigetkör volt (kb 16km). Ezt összesen 3szor, és egyszer sem mosolyogva :)

Verseny:

Mivel4 sráccal futottam megkaptam (kiharcoltam?:)) mindkét napra a -szerintem- legkönnyebb(nek tűnő) távot:

- szombat: 5.szakasz, 20 km Balatonmáriafürdő-Balatonbolglár

- vasárnap: 2. szakasz, 20,6km Balatonföldvár-Siófok

Szombat:

 Már nyitáskor, délután 2körültől a váltóponton voltunk, zuhogott az eső, lélekben kezdtem készülni az esőben futásra..ami persze elmaradt, mert az égiek megkegyelmeztek :)...az első váltó akkor robogott be, amikor a mi csapatunk még az előző váltóponton sem váltott :) (nálunk mindenki kvázi kezdő volt, persze a fiúk jobb erőnléttel rendelkezdtek ,mint én). Azt az infót kaptam, hogy Zsolt 6körül ér be, így 3/4 6kor gyorsan könnyítettem még magamon...éppen a kezemet mostam a mosdóban, amikor rohan be egy szervező, hogy megjött a 833-as (én a 831-es voltam), így én a WC-ből rajtoltam miközben próbáltam összeszedni a zenémet is....izgi volt, de legalább nem volt idő idegeskedni :P...

A célom az volt, hogy a 20km-t 2:30 alatt teljesítsem....megkérte ma páromat, hogy az első napon ne kísérjen bringával, egyedül szeretném megcsinálni (közben szidtam is magam párszor e miatt...kell nekem hősködni:P). Az első frissítőponton még mosolyogva átfutottam. Nem messze tőlem futott valaki, az ő tempójához igazítottam magam, így az elején elég kihajtottam magam...a második frissítőnél megálltam egy orrfújásra, még elég jól bírtam, de kezdtem fáradni...a holtpontot elég hamar elértem, főleg amikor elém került egy tábla, hogy Balatonboglár 12km...na ekkor mondtam egy cifrát...:)..a második és harmadik frissítőpont közötti szakaszon már fáradtam, és hősiesen bevallom, egy darab embert nem előztem meg, mindenki lehagyott :)...persze én azzal a céllal jöttem, hogy magamat győzöm le, azaz lefutom...

A harmadik frissítőpont egyszercsak hirtelen ott termett, jól esett a felbukkanása :)..a negyedik és egyben utolsó már nehezebben akart előkerülni. Közben tettem egy kis kitérőt, felmásztam a vasúti töltésre, mert azt hittem eltévedtem, de rájöttem, hogy nem, így hulla fáradtan visszaereszkedtem és futottam tovább :)..a negyedik frissítőpontnál megálltam inni és beszéltem valamit a szervezőknek, már nem emlékszem mit, de biztos látták, hogy marhára kivagyok :-D...és még előttem volt 5 km.....eléggé vonszoltam már magam...amikor már úgy éreztem ,hogy a 6. km-nél járok az 5-ből, megkérdeztem egy másik versenyzőt, hogy mennyi van még, és a válasza nem esett túl jól: 3km...bakker....A végén egy nagyon-nagyon hosszú egyenes volt, tudtam ha ennek vége a kanyar után már ott a cél....nem gondoltam volna, hogy valaha elérem a távolban azt a pici házat ami előtt a kanyar van, de mégis eljutottam oda...a cél előtt már ott várt apa, ekkor lehet hogy felgyorsítottam, nem emlékszem, csak arra, hogy azért annyi erőm még vtol, hogy belevigyorogjak a fényképezőgépbe (azon nem is látszik mennyire kivoltam:)), és cél.....2:12 volt boldog voltam és fáradt, reszkettem ,mint a nyárfalevél....

Egy kis gyúrás és 5-6 csésze tea urán visszamentünk a szállásra, beszélgettünk és eltettük magunkat másnapra (ja egy kis Ca+Mg pezsgőtabletta után persze)

Vasárnap:

 Egy órával az ébresztő előtt keltem, nagyon ideges voltam, alig tudtam enni....a szombati tapasztalatokból tudtam mi vár rám :) Ismét Zsoltot váltottam, szegény fájó lábbal futott....ekkor már bringával kísért a párom, ami nagyon jól jött...Igazából fizikailag teljesen, meglepően jól voltam, nem fájt semmim, de nagyon izgultam....volt egy pillanat, amikor a váltópontnál vártam Zsoltot, tapsoltunk a befutóknak...jött egy csajszi, láttam az arcán, hogy megszenvedte a befutást, és hát majdnem elbőgtem magam....tudtam, hogy mit érezhet, a megkönnyebbülést, az örömöt, a fáradtságot...gyorsan el is kezdtem beszélgetni pár futóval, hogy eltereljem a gondolataimat...

Már indulás környékén elkezdett fájni az oldalam, ami szerencsére egy idő után elmúlt....ezen a napon már az első frissítő pontnál ittam egy izotoniást...a táv közepétől elkezdett fájni a térdem, és néha-néha a bokám is bejelzett, hogy most nem igazán szeret..... A frissítő pontok nagyon jól jöttek, mindenhol tankoltam vízzel....Úgy 8-9 km-nél azt éreztem, hogy én ezt le fogom tudni futni, biztos akkor jött az endorfin :)...

Rájöttem, hogy az én szakaszaimnak az a hátránya, hogy nagyon-nagyon-nagyon sok a nagyon-nagyon-nagyon hosszú egyenes szakasz....Ezt a napot nehezebben bírtam, az utolsó frissítőnél megálltam inni és vagy 1-2 percig sétáltam is, de mégiscsak nekiindultam, hiszen már nem volt messze a vége... az igazi vége...2:30-cal sikerült befutnom. Nem voltam gyors, de az általam támasztott határon belül maradtam aminek nagyon örültem...gyújtás és ülés után alig bírtam járni, a térdeim iszonyúan fájtak...szerencsére ez másnap elmúlt.

Kaptam egy finom ünnepi ebédet, mert előző este csak 2Fornettit sikerült ennem futás után, így nagyon jól esett. A célnál, Tihanyban megvártuk a többieket, együtt befutottunk a szintidőn belül..öröm-boldogság :) Megnéztük az eredményhirdetést, teljes szívemből tapsoltam a dobogóra kerülteknek és főleg az ultrásoknak, akiket nagyon nagy ötlet volt a színpadra hívni...őszinte elismerésem nekik...

Jövő:

Vasárnap este úgy gondoltam, hogy szép volt, jó volt, de nekem lehet ennyi elég is volt....aztán azóta egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy jövőre ismét indulok, sőt addig bevállalok egy félmaratont is...Még nagyon sokat kell fejlődnöm, nagyon laikus vagyok még a témában....de futni még mindig szeretek, azóta már futni is voltam, ez jó jel :)

Már csak egy kérdés maradt bennem: a gyúró azt mondta, hogy ,, Szép izmok, csak nem erre valók..." Miért????"

Megint ajánlok

Fejben már annyiszor leültem ide írni önmagamról, újabb posztot, hogy éppen mik történnek, de mint a mellékelt példa is mutatja, ez még nem történt meg. És most sem fog.

Ismét egy szuper írás arról, amiről én is sokat gondolkodok, már érintőleg itt is írtam róla. Érdekes téma.

TED

Nem, nem az idióta filmre gondolok a macival, hanem egy honlapra, amire másodszor is véletlenül akadtam rá (néha azt érzem, hogy olyan kicsi ez a világháló :)). Szeretném mindnekinek ajánlani, mert tele van érdekes videóval. Nekem most éppen ez. 

Harmincas kisfúk és kislányok

Amióta külföldön élek hatalmasat változott a világszemléletem és természetesen ezzel együtt én is. Sok dolgot már kívülről is meg tudok vizsgálni. Ha eltávolodsz a dolgoktól, akkor teljesen más szemszögből láthatod azokat. Például a hazádat, a népedet. Ma egy nagyon érdekes bejegyzés olvasható a határátkelő blogon. Nekem tetszik a mondanivalója és a stílusa is. 

Sok gondolatomat alátámasztja. 

Legutóbbi hazalátogatásomon hasított belém a felismerés, hogy szerintem a magyar nők ( nem mindneki természetesen, mondanék átlagot, de statisztikát nem ismerek, ezért maradjunk az általam ismert emberek nagy átlagánál) erősek. A férfiak pedig gyengék. Viszont az utóbbi vajon nem köszönhető-e az előbbinek? Vajon nem-e az erős nőkből váló erős anyák teszik-e gyengévé a fiaikat, akikből a gyenge férfiak lesznek? Régen a gyereknek xéves korában el kellett hagynia a szülői házat, elvonulva felnőtté válni és mesterséget tanulni. Vajon ha még most is élne ez a szokás, talán kevesebb 30feletti kislány és kisfiú lenne?

Ehhez a gondolatmenetemhez érdekes alátámasztás, amit a bejegyzés írója a holland fiatalokról és szüleiről ír az elemózsia csomagolási részben.

Egyébként érdekelne, hogy más, hogy Ti mit gondoltok.

Megörökíteni érdemes

"Amikor elkezdtem szeretni önmagam, észrevettem, hogy a kínok, a szenvedések és érzelmi fájdalmak csak figyelmeztető jelei annak, hogy a saját igazságom ellenében élem az életem.
Ma már tudom, hogy ez: HITELESSÉG.

Amikor elkezdtem szeretni önmagam, megértettem, hogy mennyire tud bántani valakit az, ha rá akarom erőltetni a vágyaimat, miközben az idő még nem jött el erre, illetve az adott személy még nem állt készen rá, még akkor is, ha ez a személy én magam voltam.
Ma ezt úgy hívom: TISZTELET.

Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy másfajta élet után vágyakozzak és láttam, hogy minden, ami körülvesz, az valójában egy lehetőség arra, hogy fejlődjek.
Ma ezt úgy hívom: ÉRETTSÉG.

Amikor elkezdtem szeretni önmagam, megértettem, hogy minden körülmények között a megfelelő helyen és időben vagyok és minden a megfelelő pillanatban történik. Így nyugodt lehetek.
Ma ezt úgy hívom: ÖNBIZALOM.

Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy raboljam a saját időmet és abbahagytam a jövőre vonatkozó nagy tervek gyártását.
Ma csak olyan dolgokat cselekszem, amik örömet okoznak nekem és boldoggá tesznek. Olyan dolgokat, amik felvidítják a szívemet. Mindezt a magam módján csinálom, a saját ritmusomban.
Ma ezt úgy hívom: EGYSZERŰSÉG.

Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felszabadítottam magam azok alól a dolgok alól, amik nem tettek jót az egészségemnek - ételek, emberek, dolgok, helyzetek és minden, ami elvitt önmagamtól. Először ezt a hozzáállást egészséges egoizmusnak tartottam.
Ma már tudom, hogy ez: ÖNMAGAM SZERETETE.

Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal a próbálkozással, hogy mindig igazam legyen, és azóta sokkal kevesebb alkalommal tévedtem.
Ma ezt úgy hívom: SZERÉNYSÉG.

Amikor elkezdtem szeretni önmagam, elutasítottam, hogy a múltban éljek és a jövő miatt aggódjak. Most, csak a pillanatnak élek, ahol MINDEN történik.
Ma napról napra élem az életem és úgy hívom: BETELJESEDÉS.

Amikor elkezdtem szeretni önmagam, észrevettem, hogy az elmém képes arra, hogy zavarjon és beteggé tegyen. De ahogy összekapcsoltam a szívemmel, az elmém nagyon hasznos szövetségessé vált.
Ma ezt úgy hívom: A SZÍV BÖLCSESSÉGE.

Nem kell, hogy féljünk a vitáktól, összekülönbözésektől vagy bármilyen problémától önmagunkkal vagy másokkal.

Még a csillagok is összeütköznek néha, és a találkozásukból új világok születnek.
Ma már tudom, hogy EZ AZ ÉLET!!!! "

Ki van ez találva

Nekem olyan sokszor koppintanak a fejemre ,,odafentről". 

Például: egymás után kétszer is megtörtént egy hónapon belül, hogy időpontra mentem valahova. Itthon készülődtem, és éreztem belül, hogy össze kellene szednem magam, mert késni fogok, azonban mivel nem volt nagy tétje annak, ha mondjuk 5percet kések, így eltötymörögtem és már késve indultam. És valaki fentről itt gondolhatta, hogy ,,Na jó, ha neked nem fontos, ha belefér pár perces késés, akkor tessék." Én pedig fél órákat vártam a villamosra, ami normál esetben 5-10 percenként közlekedik, csak éppen akkor valahogy volt egy üresjárat, majd a következő csak 1megállót ment, stb. Az 5perces késésből pedig 45 perc lett. Egyébként útálok késni. És köszönöm, értettem a leckét.

A napokban kezdtem magam értéktelennek érezni. Viszont mire ez eluralkodott volna rajtam, az élet  látszólag jelentéktelen apróságokban bebizonyította az ellenkezőjét. 

Felmentem a német szomszédunkhoz németül beszélgetni, hogy teszteljem milyen szinten állok éppen. Nagyon szeretem a németet, sokáig is tanultam, de az elmúlt 6-7évben szinte egyáltalán nem használtam. Ha pedig megpróbáltam elővenni azagyam bepánikolt és szinte csak hebegtem-habogtam. Szerdán viszont teljesen meglepődtem magamon, és rájöttem, hogy basszus még mindig tudok németül. 

Vagy a másik: annak ellenére, hogy kb 14 éve nem biliárdoztam, és előtte sem volta megy nagy játékos, na ennek ellenére kurva jól játszom. Már bocsánat. :)

És még itt van az olyan eset, mint ez is: ugye éppen friss szerelem a jóga. Pár hete otthon az egyik barátnőmnél megpillantottam Iyengar jóga könyvet és el is döntöttem, hogy ezt meg kell vennem, mert iszonyat jó. Látszik, hogy nem a levegőbe beszél (ír). Még februárra van bérletem a gym-be, de ha jön a jó idő, akkor kimegyek futni, így majd keresnem kell egy jóga csoportot. Gondoltam én. Erre két napja sétálunk a városban, CV-t osztogatok és teljesen ,,véletlenül" megpillantom kifüggesztve egy ajóra: Iyengar Yoga club. És én ilyenkor belül mosolygok és néma köszönetet rebegek Neki. 

An american crime

A napoban megnéztük az An American crime c. filmet. Természetesen én szereztem meg, G. már csak sóhajtozik, hogy már megint egy dráma.

Röviden arról szól, hogy egy pszichikailag beteg nő egyedül neveli a gyerekeit, majd pár hétre hozzájuk kerül 2lány ,,megőrzésre", akik közül az egyiket bezárja és az alagsorban tartja ,,fogva".

Hát ez a film, hát ez igazi érfelvágós. Megnézed és rádtelepszik, elrontja a kedved de nagyon. Nálam a Rekviem egy álomért c. alkotás váltotta ki ugyanezt az érzést. 

Rájöttem pár nappal később, hogy a legidegesítőbb és legfrusztrálóbb az benne, hogy egyszerűen nem értem, miért nem tett az égvilágon semmit a kislány, hogy megvédje magát. Feldühít, hogy egy normális ember nem volt közel-távol, aki tett volna ez ellen bármit is. Itt mindenki idióta, buta, szadista (gyerekek). Leginkább persze gyáva (szomszédok). 

A legszomorúbb az egészben pedig az, hogy igaz történet.