Pillanat

Még most is tisztán emlékszem rá, pedig jó három éve történt. Beleégett az elmémbe. 

Kellemes tavaszi idő volt a Balaton parti kalandparkban. A pálya négy részből állt, értelemszerűen egyre nehezedő feladatokkal. Igénybe vette a fizikai állóképességet, kúszni, mászni, kapaszkodni, lendülni kellett a fák között kifeszített kötélpályán. Nálam lábmunkával soha nem volt baj a futásnak köszönhetően, bicepsznek és tricepsznek viszont eléggé híján voltam :)

Már két pályát magam mögött hagytam. Éreztem, hogy elfáradtam az utóbbi másfél óra intenzív ,,edzésének" köszönhetően, de nagyon élveztem.

Álltam a fa törzsénél és nézte ma következő akadályt. Párhuzamosan egymás mellett kötélen lelógó kengyeleken kell átmenni a következő pontig. A távolság jó fél méter az egyes kötelek között, illetve valahogy azt is meg kell oldani, hogy ne gabalyodjanak össze a lábaid. Dupla munka, mert nem lépkedhetsz egyszerűen, mint egy lépcsőn, jobb-bal-jobb-bal, hanem jobb, majd jobb ismét eggyel arrébb, majd bal, jobb eggyel arrébb, bal a jobb helyére, stb. Vagyis minden kengyelbe kétszer kell belelépni. A kötél is hosszú, ha nem vigyázol nagyon kileng. 

Elindultam. Tisztán karmunka volt az egész. Pontosabban felsőtest. Eljutottam a pálya feléig, amikor hihetetlen fáradtság tört rám. Azt éreztem, hogy nem tudok tovább menni, nincsen erőm, a kiborulás hulláma közelített. Két választási lehetőségem volt: feladom, elengedem magam és megvárom, amíg egy segítő összeszed és lerak a biztonságos talajra, vagy összeszedem magam és továbbmegyek. Az utóbbit választottam és megcsináltam. Legyőztem önmagam.

Azóta ha hasonló helyzet előtt állok az élet bármilyen területén, akkor mindig ez a pillanat jut eszembe. És nem adom fel. Soha.