Camus és én

Camus, azaz Albert Camus francia író. Nem mondanám, hogy jóban vagyunk, vagy közelről ismernénk egymást (legalábbis én őt). Azonban az utóbbi egy hónapban annyiszor szembe jött velem, hogy elgondolkoztam azon, hogy ez már nem lehet véletlen.

Még szeptember végén kezdődött, amikor is elmentem a magyar ház által szervezett előadásra: Albert Camus: A pestis. A darabot Hegedűs D. Géza vitte színpadra, ő játszotta egyedül az összes szereplőt. Egyetlen hangszer kísérte. Nem a mű miatt teszett, hanem a színész tehetsége ragadott magával. A pestis mondanivalója nem jutott el hozzám, nem fogott meg. 

Majd két héttel később a francia tanár bejelentette, hogy megyünk színházba és megnézzük Albert Camus-től a L'étranger-t (A közöny). Itt már mosolyogtam, hogy megint Camus. Előtte hétről-hétre feladott egy-egy részletet a könyvből otthoni olvasásra és feldolgozásra. Nem, nem került hozzám közelebb Camus. Utánaolvastam, értettem, hogy nagy író, társadalomkritikus és fontos irodalmi személyiség, de engem továbbra sem érintett meg. Unalmasnak találtam a könyvét, továbbra sem értem mi ez a nagy hajcihő körülötte. Se közvetve, se közvetlenül nem indított el bennem mélyebb gondolatokat. A színdarab minimalista darab volt, 3szereplős, kevés díszlettel. Összességében tetszett, megvolt a katarzis, az utolsó pillanatban jött a libabőr.
Október 23.-án a facebookon megakadt a szemem egy linken, egy írás egy ismert szerzőtől, aki elsőként állt ki a magyar forradalom mellett. Természetesen Camus volt.
Tegnap este a villamoson ránézte ma velem szemben ülő srác könyvére, vajon mit olvashatott: Camust.
Camus, mit akarsz tőlem?