Sokszínű világ

Elkezdtem ma egy intenzív francia tanfolyamot. Mivel jelenleg nem dolgozok, álláskereső vagyok, az állam nagyon jó lehetőségeket biztosít az elhelyezkedés segítésére nyelvi és szakmai tanfolyamok keretében. Hét hétig fog tartani, és ma reggel kicsit sokkolt, hogy heti öt napon keresztül, mert én azt hittem, hogy csak heti két nap lesz. Sebaj, már nagyon vártam. A tanár ígéretes, szimpatikus, a csoportban 13an vagyunk. 

Valahogy nekem kijut ezekből az érdekes találkozásokból, ami ma sem volt másképp. 

Bementünk a terembe, leültünk az U alakban berendezett asztalokhoz. Észrevettem a jobbomon ülő nőnél egy papírcetlit, elkezdtem vele beszélgetni, és pillanatok alatt az derül ki, hogy: ő is magyar. Ugyanaz a keresztneve, mint nekem (ami egy elég ritka magyar név, egy kezemen meg tudom számolni hány ilyen nevű ismerősöm van az elmúlt 28évből). Ugyanabból a megyéből származunk. A családneve pedig megegyezik annak a falunak a nevével, ahonnan származom. Véletlen? :)

A csoport sokszínűsége miatt is szeretek elkezdeni egy-egy ilyen kurzust, hiszen a világ minden tájáról származó emberekkel ismerkedhetsz meg. A bemutatkozás során feltűnt, hogy random módon milyen érdekesen ültünk le egymás mellé. Sorolom balról jobbra:

magyar, magyar, lengyel, román, spanyol, egymás mellé került a finn és orosz, ide becsúszott egy nigériai (bár szerintem zseniálisan néz ki egymás mellett a fekete afrikai és a tejfehér orosz nő), filippin, lengyel, majd ismét érdekes: pakisztáni, afgán, brazil. 

Elmerengtem a nemzetiség kérdésén. Mitől vagyok én magyar? Ugyanis magyarnak születtem és az is maradok. Nem fogom magamról lemosni, de nem is fogom a mellemet verni miatta. Számomra ez is egy olyan tulajdonságom, minthogy a hajam szőke vagy, hogy októberben születtem. Egy a sokezer közül. Nehéz megmondani, hogy engem ez miben határoz meg, miben vagyok egy a többi magyarral. Az elmúlt években egyre kevésbé érzem meghatározónak, ugyanakkor egyre letisztultabban látszik. Egy angol költő soha nem fogja úgy megdobogtatni a szívemet, mint Radnóti vagy Ady. A spanyol flamenco soha nem fog annyira mélyen megérinteni, mint a Brüsszel egy kicsiny bárjában felhangzó magyar hegedűszó. Én ezekből érzem azt, hogy hova nyúlnak a gyökereim. Mert hiszek abban, hogy nyitottnak kell lenni a világra, a másságra, az ismeretlenre, de nem szabad elfelejteni azt sem, hogy honnan jöttünk.