Április 11.

Ma, a magyar költészet napján nagyon hiányoznak az otthon maradt verseskönyveim. Korábban nem is éreztem, hogy mennyit jelentenek nekem.

Már az óvodában sem volt problémám a szerepléssel, verseket is hamar tanultam. Emlékszem egy pillanatra, nyolc éves lehettem, fekszem az ágyon Petőfit olvasva, vagy amikor a Kis gyufaárus lányt mondtam fel az ágyon állva anyának. Középiskolában gyakran jártam szavalóversenyre, kedvencem a József Attila: Kései sirató-ja volt. Helyezést az iskolánkon kívül nem nagyon értem el, mindig megkaptam, hogy szép-szép, de én még nem érthetem miről szól, nem élhetem át. Visszagondolva igazuk van, de nem értem, hogy akkor a tanáraim ezt nem látták.
Szerettem Petőfit, Adyt, József Attilát, Aranyt, Pilinszkyt, Radnótit....hiányoznak picit. Mondjuk nem a magyar órák, mert sajnos azok ritkán közvetítik a lényeget. Nincs nagyobb baromság, mint megtanulni az irodalom könyv alapján, hogy mit is akart ott mondani a költő.
Szerintem a vers nem erről szól.
Ha irodalom tanár lennék minden egyes költőt megpróbálnék úgy bemutatni, mintha a szomszéd srácról beszélnék. Megpróbálnám megfogni a lényegét és közel vinni őt a diákokhoz. Ismerjék a jellemrajzát, mintha a barátjuk lenne. A versek előtt pedig megpróbálnám belevinni őket az adott hangulatba, érzésbe, korba. Érezzék, éljék át, mondják el ők hogy látják, nekik mit mond az adott vers. 

De szép is lenne......