Híreket mondunk

Jó reggelt kedves nézőink(olvasóink), híreket mondunk.

A vasárnapi kung-fu eredményeképpen manapság úgy megyek, mint akinek falába van. Sebaj, elmúlik, kung-fut viszont imádtam, fél óra után csak pislogtam, hogy vége a másfél órának (kb. félnek éreztem). Utána beültünk egy igazi házi kuszkuszra és kisimult a világ. Akkor, ott szerettem lenni, szerettem Brüsszelt. Rájöttem, hogy igazából költözhetek én bárhova olyan felkiálltással, hogy ott majd jobb lesz, ez hülyeség. Mert magamban kell rendet rakni és akkor majd rend lesz körülöttem is. Ha továbbállok viszem a káoszt is magammal. Azt hiszem megbékéltem Brüsszellel. Tudom, nem találtam fe la spanyol viaszt, most hatalmas közhelyt írtam le nagy szavakként, de én az a tipikus buta szamár vagyok, aki a saját hibájából tanul. Hiába olvasom a nagy okosságokat és értem az agyacskámmal, élni nem biztos, hogy a szerint is fogok. Kellenek a megvilágosodások, amikor a sejtjeimben érzem a dolgokat.

Köszönöm a kimondott és kimondatlan szurkolásokat a korábban említett állással kapcsolatban, végül tegnap kaptam visszajelzést, hogy nem engem választottak. Én megtettem minden tőlem telhetőt, és igazából az eszemnek nagyon fáj, mert most kellett volna ez az állás, leginkább a további tervek és a pénztárcám miatt, de a szívem nem sajog. Sok-sok érvem volt ellene, miért útálnám én ezt csinálni, de persze meggyőztem magam és szurkoltam mellette. Ez van, az élet most ezt dobta. Én pedig továbblépek a következő kengyelre és nem kezdek el kiborulni. 

Az elmúlt napk eseményei két dologra is rádöbbentettek, vagy inkább két dologban is megerősítettek. Egyrészt mindig ott vagyok, ahol lennem kell. Másrészt egy nagy veszekedés tanulsága: mindig mindnki más jobban bízott, bízik bennem, mint én saját magamban. Ebben az a megdöbbentő, hogy erre már pontosan egy éve rájöttem, de ezek szerint nem sikerült belőle tanulnom. Tehát ez nekem egy nagy feladat. Megtanulni bízni önmagamban. Ez kicsit ellentmondásos lehet, mert akik ismernek tudják, hogy a felszínen ezzel semmi probléma nincs. Persze ők nem látják, amikor a tükör előtt bőgök azt kérdezgetve magamtól, hogy mi a baj velem és miért nem kellek senkinek. (itt most a szakmai oldalt értem senki alatt). Illetve, hogy a környezetem visszejelzései mennyire fontosak, hiába csak legyintek, hogy nem érdekel mások véleménye, igenis bekúszik a bőröm alá és meg akarok felelni. De hogy igazából kinek és minek, azt én magam sem tudom. Szóval üzenem az univerzumnak, ha olvassa a blogomat, hogy köszi, értem a leckét, igyekszem.

Eladó az egész világ. Kicsit zavar, hogy egy hónapon belül kétszer is belebotlottam olyan rendezvénybe, ami csak egy összejövetelnek, vagy önzetlen ingyenes workshop-nak indult, majd a helyszínen kiderül, hogy mindez azért, mert el akarnak adni nekem valamit. Természetesen midnenki pénzből él, nicns ezzel semmi baj, de miért kell ezt álcázni? Miért nem lehet egyenesen vagy legalább frappánsan utalni erre? Nem szeretem ezt. 

Készülök az EPSO vizsgára, amitől azért be vagyok ka*álva, mert ha nem sikerül, az nem tesz túl jót az amúgy is megrendült önbizalmamnak, de kihátrálni már nem fogok. Már csak szereznem kellene valami homeopátiás bogyót internet-függőség ellen. (halld az iróniát plíííz)