Gondolatok

Ha úgy érzed, hogy mindenki kedvtelen és savanyú körülötted, akkor javaslom, hogy kezdj el mosolyogni az emberekre. Bárkire. Mindenkire. A boltban, a villamoson, az utcán, az edzőteremben. Nem kell idűlt vigyorral mászkálnod amitől fél óra múlva megfájdul az arcod, de néha-néha lépj ki a saját világodból és mosolyogj a szembejövőre. Visszonozni fogja, és mindketten picit jobban fogjátok magatokat érezni.

Érzem ám, hogy ebben a korban már beindulnak a hormonok. Néhány napja azon kaptam magam, hogy abbahagytam a gépelést és vigyorral az arcomon azt hallgattam ahogy a macska alvás közben szuszogott, mert olyan édes volt. Vagy leállok játszani a kis tappancsaival, és elvagyok ezzel percekig. Tegnap pedig a konditerem öltözőjében ránéztem egy anyuka gömbölyödő pocakjára és életemben először gyönyörűnek láttam. Szóval észreveszem magamban ezeket, de tudom, hogy nem szeretnék még saját gyereket, mert még nem akarom teljes szívemmel-lelkemmel. 

Ja, és olyan anyuka szeretnék majd lenni, aki ha a gyereke fel szeretne ülni a bevásárlóközpontokban található 100Ft-sal működő játékbigyókra (tudjáto ka kisautó, ló, stb), akkor nem üveges szemmel várja, hogy csemetejé végezzen, hanem leteszi a csomagjait a sarokba és beül mellé az ócska játékrepülőbe.

Már írtam, hogy a szomszéd nénihez járok kötni tanulni. Most éppen G.nak készítek egy sálat. Tegnap este pedig G. is rákapott, így ültünk a kanapén, mindkettőnk kezében kötőtű, a macska pedig a gombolyagoktól hipnotizálva bámult ránk.