November elseje

Kosztolányi Dezső: Halottak


Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.

Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vizekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.
Nem-élők,
mindent felejtő, mindent porba ejtő
henyélők,
kiknek kezéből a haraszt alatt
lassan kihullt a dús tapasztalat..."

Enikő. Az első fájdalmas veszteség. Ha valaki 11 évesen elmegy, akkor próbáljuk azt hinni, hogy azért, mert túl jó volt ide.

Dédi szép kort élt, hosszú élete volt. Nem a legjobb korban született, háborúk, forradalmak, csaták idejében. Megtanult nélkülözni, később sem vágyott sokra, egy kis szoba, ennyi elég is volt. A többit a gyerekeinek, unokáinak adta.

Emlékszem, amikor papa a kórházban feküdt eszembe jutott Petőfi Sándor verse. Ne ily halált adj Istenem, de ily halált adj énnekem...

Nagyi volt az első, aki halálakor meglátogatott álmomban. Betakart, én pedig sírva rúgtam le magamról a takarót. Reggel hívott anya a hírrel. Néha érdekes dolgok történnek, amiket nem kell és nem is lehet megmagyarázni.

A legfrissebb pedig érthetetlen és fájdalmas. Dühítő és felháborító, hogy Geri elment. Hiszem, hogy a dolgok nem történnek véletlenül, mindennek van egy mélyebb értelme. Talán évtizedek múltán ezt is érteni fogjuk.

Ők elmennek, mi maradunk. Nekünk fáj, nekik már nem. Mi nem értjük és sírunk, ők már mindent értenek...és talán mosolyognak ránk.

kép