Lelki sík

Arról már írtam többször is, hogy fizikailag hogyan élem meg a várandósságot, milyen változásokkal jár.

Nem véletlenül hagytam ki a lelki oldalát. Mivel a nyitott a blog, ezért a nagyon személyes dolgoknál mindig hezitálok, hogy mennyit adjak ki, hol a határ, mi az amit meg szeretnék örökíteni, de még jól érzem magam tőle.

Az elsődleges célom a blogírással az emlékek rögzítése, mert akinek nincs esze, legyen notesze ugye. Azonban jól esnek a visszajelzések, a kommentek és van bennem annyi exhibicionizmus, hogy meg szeretném mutatni magam (pont a napokban filozofáltam azon, hogy hova tűnt az exhibicionista kicsi lány, aki gyerekként voltam, aki mindig szerepelt, imádta, ha közönsége van)

Nade témánál maradva. A kezdetekben nekem lelkileg nehezebb volt, mint fizikailag. Először is el kellett fogadnom a tényt, hogy ez a pöttöm most akar jönni. Nem akkor, amikor én mondom, hanem amikor ő. Persze azt hiszem, hogy valahol mélyen én már áldásomat adtam rá, de a végső szó az övé volt. Berobbant. Alattam pedig ismét megremegett a föld és átrendeződött a jövő. Másfél év alatt másodszor nagyon intenzíven. Mindezt pedig én provokáltam, de vicces belegondolni, hogy én mérlegként alapvetően egy bizonytalanságkerülő típus vagyok, aki szereti ha előre látja a dolgok menetét. Vagyis ilyen voltam és valamennyi részem még mindig ilyen. Csak az utóbbi három évben jól kitoltam a határaimat. 

Másodszor, ami nekem még mindig félelmetes a gyerekvállalásban az a felelősség kérdése. Minden idegszáladdal és sejteddel felelős leszel egy másik autonóm lényért. Eddig ha ki akartam ugrani ejtőernyővel, akkor megtehettem nyugodt lelkiismerettel, mert ha meghalok, akkor persze fáj sok embernek, de mégiscsak önmagamnak tartozok elszámolással az életemért. Mostantól nem ugorhatok nyugodt lelkiismerettel. Mindig mérlegelni kell. Valahol elvesztem a szabadságom nagy részét, azt pedig nehezen viselem ha keretek közé szorítanak. Ezen kívül meg vagyok rémülve attól, hogy milyen lelki sérüléseket fogok okozni ennek a kis lénynek. Mert állandó analizálásom lévén látom azt, hogy a szülő-gyerek kapcsolat valahol mindig elcseszett. Nem lehet tökéletesen csinálni, csak elég jól (ugye Bruno). 

Harmadik pedig a már említett bizonytalanság, mégpedig az anyagi bizonytalanság, ami nehezítette (nehezíti) a helyzetet. Alapból nem vagyunk eleresztve mostanában, de nem panaszkodok, mert van szép lakásunk, finomakat eszünk, van mit felvennünk. Azonban az élet is rájátszott erre a kártyára, mert pár hónapja kaptunk egy csekket, ami szerint egy hetes fizetési határidővel (!) be kellett volna fizetnünk az éves gáz és elektromos áram különbözetet. 1600, írdésmondd ezerhatszáz eurot. Nem voltunk boldogok. Nem részletezném, hogy hogyan miért, helyes-e, a lényeg, hogy a helyzet hellyel-közzel megoldódott. Legalábbis megemésztettük (kértünk havi részletfizetést). 

Negyedik nehézség, hogy a G.mal való kapcsolatunkban is adódnak kihívások (melyikben kapcsolatban nem). Ez viszont már az a határ, amiről korábban írtam, ezért nem is részletezem.

Summa summarum az első felében voltak nehéz időszakok. Arról nem is szólva, hogy mindezeket súlyosbítsuk a terhes nő hormonális változásainak köszönhető érzékenységével és hangulatingadozásával. 

Az utóbbi hónapokban azonban teljesen kiegyensúlyozott vagyok. Egyik-másik probléma elmúlt vagy megtanultam őket kezelni. Így most a lebegős fázisban vagyok, ez tényleg nagyon jó periódus. Fizikailag és lelkileg egyaránt. 

Ahogy ficánkol a nyuszi és nő a pocak egyre kézzel foghatóbbá válik az egész csoda ami végbemegy bennem. Igyekszem megélni a jelen szépségeit, de egyre kíváncsibb vagyok Rá.